Dél-Korea és a DMZ

Kellemes ünnepeket kívánok nektek innen a távolból. Ez az első Karácsonyom, amit nem Szegeden töltök. Eddig ugyanis bárhol is jártam, mindig hazatértem. Most azonban ez nem tűnt volna túl ésszerűnek, így ezúttal távol maradtam egy olyan országban, ahol a Karácsonyt másként kezelik, hiszen nem keresztény országról van szó. A lakosság mindössze 1%-a keresztény. Ettől függetlenül természetesen itt is tartanak Karácsonyt, sokan vesznek fát is (már dec. elején), 24én pedig ajándékot is adnak egymásnak. Ezek a napok azonban nem hivatalos ünnepek, tehát nem munkaszüneti napok, mint ahogyan MÁS vallási ünnepeket sem emelnek állami ünneppé! (Ami igen elgondolkodtató, hiszen ezáltal az állam és egyház még a legkevésbé sincs "egyben".) Ugyanakkor hivatalos ünnep pl. az idősek napja, az óceán napja vagy az uralkodó születésnapja.

2 héttel ezelőtt Koreába látogattunk néhány napra tisztán turistáskodási célból. Tokió-Szöul repülővel 2,5 órás út. Miután koreai társaság gépén utaztunk, már a gépen ízelítőt kaptunk a koreai kajából, ami vmi hihetetlen fűszeres. Minden óvatosságom ellenére pár falat után sárkányként tudtam volna tüzet fújni és a gépet leszállásra kényszeríteni.. Ám én inkább éhségemet akartam csillapítani, így minden falatot bő víz gyors bekortyolása követte. :)
Érkezésünk után egy taxi várt minket, ami 90 perc alatt vitt el a hotelig egy 10, olykor 12 sávos autópályán. Hát igen, Korea a piacgazdaság egyik pozitív példája (Samsung, Daewoo, Hyundai, KIA), mára a világ egyik vezető gazdasági hatalma. Érdekes összehasonlítani északi szomszédjával, legfőbb ellenségével, amely a dél-koreai GDP mindössze 3 %-át állítja elő. Ez egyébként lehetne egy közgazdaságtani alappélda is, hiszen 1950ig a 2 ország egy volt. Minden körülmény gyakorlatilag egyforma, a kultúrától a földrajzi adottságokig. Az elmúlt 58 év azonban valóban megmutatta, hogy mely módszer hatékonyabb. A "kedves vezetőé"-e (Kim Dzsong Il, ld. a képen) avagy a kapitalista szemléletű délié.

Egyébként Dél-Korea az északi "kedves vezetőnek" köszönheti a világ legabszurdabb turistalátványosságát, a DMZ-t. Ez a demilitarizált övezetet jelenti a 2 Korea határán. A világ legkomolyabban őrzött határa , ahol semmilyen forgalom nincs. Az áthaladni akaró repülőt kérdés nélkül lövik le bármely oldalon.Ha be akarsz jutni az országukba, az igen komoly procedúra és csak Kínán keresztül teheted meg.
Mivel engem nagyon érdekelt ez a téma és szerettem volna személyesen is látni,hogy mire képes az emberi ostobaság, részt vettünk egy 8 órás programon, ahol egy amerikai katona kísért minket végig és mutatta be részletesen a határt és az azt körülvevő környezetet. Fontos megemlíteni, hogy a jelentkezést már Japánból el kellett küldenünk, megadva a személyi adatainkat. Még arról is tájékoztattak időben, hogy miyen ruhában lehet menni. A látogatás előtt pedig alá kellett írni több dolgot is, pl. mindent saját felelősségedre teszel. Ha pl. támadás éri a határt, akkor annyi volt és a tartós tejed is megromlik otthon.. :)
A buszban a sok ellenőrzés mellett még azt is végignézték, hogy van-e valakin magassarkú cipő. Mint kiderült, ez menekülés esetén előnytelen lenne, mert lassabban tudsz benne visszarohanni a buszhoz..:))
Fura érzés volt, hogy határlátogatásunk során az északiak végi távcsővel figyeltek minket. Kb. 100 méterről rá is zoomoltam az egyik északi katonára:

A határon állnak házak hivatalos ügyek intézésére, a házat és a benne álló asztalt pedig kettészeli a határ. A delegációk ennél ülnek, ha megbeszélni valójuk van. A képen én már 50 centivel É-Koreában vagyok, mellettem egy déli katona ügyel a rendre Tae-kwan-do alapállásban:

A következő kép hátul szemben az északi épületet mutatja, előtte a távcsöves palival. Háttal egy dél-koreai katona félig az épület mögé bújva figyel. Szemben az amerikai katona magyaráz.

A sok abszurd dolog közül egyet kiemelnék. A határ északi oldalán található egy ún. propaganda falu, ami csak egy kirakat a délieknek. Hogy milyen szép házak és jó élet van itt nálunk! Egy gond akad csak vele: egyetlen ember sem lakja! Íme:

A kép bal oldalán látható egy zászló. Története egyszerű. A déliek elhelyeztek egy zászlót egy 90 m magas toronyra, az északiak pedig válaszul csináltak egyet 150 m magasra. Hát ennyit róluk, ők nyertek. :)

Véleményem a Cool magazinban:

Hangverseny (Tokió) és konferencia (Sapporo)

Életem 5. hónapja Japánban továbbra is zökkenőmentes mederben zajlik. Néha találok kisebb-nagyobb fűcsomókat, amiket méretüktől függően vagy kitépek vagy átlépek, netán kikerülök, esetleg lepermetezek.
Az időjárás így szeptemberre kifogástalanná vált, fogalmazhatnék úgy is, hogy fürdés után légkondi nélkül is egyszerűbb cseppmentesre száradni. Ez a fizikai folyamat (párolgás) nyáron a hatalmas pára miatt elképzelhetetlen lenne.
Sumirének nemrég volt egy versenye, ahol Bartóktól játszott egy 4 részes suite-et. Ennek az elejéből láthattok itt egy 2 perces részletet. Egyébként 9 előadó volt és Sumire 2. lett.

Túl vagyok egy komolyabb konferencia részvételen és előadáson, ami a múlt hét folyamán zajlott Japán északi szigetén: Hokkaidon, amelynek "fővárosa" Sapporo. A sziget területe kicsivel Magyarországé alatt van (80.000 km2). Nagyon híres a konyhája és növényzete.
Én most elsősorban a konferenciával voltam elfoglalva, ami kiemelkedően színvonalasra sikerült és nagyon tetszett. 24 országból volt közel 170 kutató. Magyarországról egyedül én. Remek előadókkal találkozhattam, akik között természetesen akadtak azért furcsa figurák is.. Egy amerikai professzor például ragyogó előadást tartott egy sportcipőben, vászon nadrágban és ingecskében. Ha közölte volna, hogy most lépett le a yachtjáról 10 perce, többen el is hittük volna ha nem tudnánk, Amerika annál azért messzebb van. De volt olyan prof. is, akit ha az utcán meglátnék és nem tudnám hogy ki ő, bizonyára kisegítenék pár forinttal. Ezekről az "arcokról" mindig az a történet jut eszembe, amely szerint egy magyar matematikus egyszer otthon vette észre, hogy nem a saját gyerekét hozta el az óvodából, csak mert a saját kis lurkóján is piros kötött pulcsi volt aznap reggel, amikor anyuval együtt oviba vitték. Na ezután a piros pulcsi ki is került a kissrác ruhatárából és apu nem ment többet felügyelet nélkül a gyerekért.
Sapporo kb. 900 km-re található Tokiótól és repülővel érdemes menni. Odaúton az első meglepetés akkor ért, amikor megláttam a hatalmas 747-es "púpos" Boeinget, amivel Japánba is jöttem 4,5 hónapja. Nos, ezeket a gépeket szemlátomást 2 japán város közt is bevetik. Ezeken a gépeken egymás mellett tkp. 10 ember ül, 2 folyosóval elválasztva: 3-4-3 utas felosztásban. A mi tanszékünkről 5en mentünk, de mindannyian más géppel. Ennek magyarázatába most nem mennék bele, a lényeg annyiban összefoglalható, szeretik a szabadságot és függetlenséget ha konferenciára mennek. Így fordulhatott elő, hogy pl. visszajövet Tokióba az egyik kollégám 15.00kor indult, a másik 15.30kor, én pedig 15.15kor. Ez nem vicc: Sapporoból ilyen sűrűséggel jönnek gépek Tokióba. És akkor még nem is említettem a Shinkansent (rakétavonatot), amely esetében az út egy része az óceán alatt történik. Ehhez a "járatsűrűséghez" nekem is kellett pár óra, hogy feldolgozzam.
Vissza az odaútra: Szépen helyet foglaltam a 8. sorban, mellém pedig leült egy idősebb úr. Kb. 120 kiló lehetett vaságy nélkül, magas homloka felett hátra fésült ősz haja jelezte, már túl van az 50en és néhány megoldatlan gondolaton. Valami olyasféle szakáll szerkezettel rendelkezett, amit csak az 5 csillagos japán sógun filmekben szokhattunk meg. kb. 8 centi hosszú, nyíl egyenes, kissé pókhálósan ritkás növésű fehér szakáll. Amikor megmozdult, mindig azt hittem, hogy feláll és lenyom valami karatéka formagyakorlatot. Persze előtte feltesz egy fejpántot is a teljesség kedvéért. Másnap kiderült, hogy nem egy fekete öves karate mester ő, hanem egy német professzor, aki az 5. sorban ült az előadásomon.
Hát így ítélj előre.
Én abban a hotelban szálltam meg, ahova a konferenciát is szervezték. A hotelról annyit, hogy akkora a földszintje, hogy 5 percig kerestem a recepciót. Majd kicsit furcsán éreztem magam, amikor a 40 kilós hostess kislány elvette tőlem a bőröndömet, saját súlyát ezzel 50 %-kal meg is növelve, hiszen csomagjaim úgy 20 kilót nyomhattak.. Nyilván lifttel vitte fel, na de akkor is..
Miután felértünk, roppantul örültem is a szobámnak és a kilátásnak Sapporora. Ez az örömöm egészen 3 napig tartott, amíg egy földrengés a "falhoz nem csapott" a szép kilátású szobámban. Jött ui. egy régen nem látott földrengés, amit ebben a szobában éltem át. Nem vagyok egy ijedős típus de mikor az ember a fürdőszobába menet nekiesik a falnak egy földrengéstől a 14. emeleten, akkor azt kívánja, hogy bárcsak lett volna egy szabad szoba lent a konyha mellett. Kicsi és koszos, ott lent a büdösben csótányokkal. Íme a 20 emeletes hotel, az alsó üveges rész az étterem:
A rengés 3-4 percig tartott, ami persze ilyenkor örökkévalóságnak tűnik. Hogy mit csináltam ezekben a percekben? Leültem és szépen el-elnézegettem a szekrényben felakasztott jobbra-balra lengő ruháimat miközben a lenti konyhára és a finom ételszagra gondoltam.. A zakóm alja kb.15 centit lengett ki. A falakból meg olyan kellemetlen ropogás hallatszik ilyenkor, mintha egy robot szorult volna meg benne pár napja és most ki akarna jönni. Ő is le a konyhába, neki le az olajszagba.
A konferencia sok élménnyel szolgált, még egy érdekességet elmesélek. Az egyik előadó egy indiai elméleti fizikával (értsd: brutál matek) foglalkozó fiatal emberke volt, aki valami féle új egyenletet magyarázott egészen 18 percig, amikor is egy orosz prof. felállt is kifejtette felháborodását: "Mi az új ebben? Ezt már 20 éve publikálták! Ezt már régóta ismerjük!!" Szegény kis indiai próbálta magyarázni a magyarázhatatlant. Kellemetlen egy helyzet volt. Azt tudni kell, hogy a tudományos konferenciák általában barátias és oldott légkörben zajlanak. Ez is ilyen volt, ezt az esetet leszámítva. A néhány kakukktojás proftól eltekintve valóban pazar környezetbe szervezték a konferenciát.
A konferencia ideje alatt az a megtiszteltetés ért, hogy 2 konferencia kiadványban megjelenő cikk bírálójává jelöltek. Ezek bírálására 2 hét áll rendelkezésemre.
Képeket hamarosan felteszek.

Kamakura, Japán

A hétvégén Kamakurába látogattunk, ami híres 10 m magas bronz Buddha szobráról és óceánpartjáról. A szobor 650 éve itt áll és arról is nevezetes, hogy volt egy cunami, ami lerombolta at egész környezetét, de őt "nem bántotta". Képek és kommentek a diavetítőben.

Betértünk egy étterembe is, ami annyire vicces volt számunkra, hogy 5 percnek kellett eltelnie mire képesek voltunk enni kezdeni. Ültünk az asztal körül négyen, amikor egyszercsak előjött egy alacsony, kb. 1 m magas ajtó mögül az a hölgy akinél a rendelést leadtuk. Kiderült, ez a "szekrényajtót" használja a konyha és a vendégtér között. Én annyira röhögtem, hogy a főnökasszony odajött megveregetni a hátamat. A kedvünkért ezt a jelenetet a pincér hölgy megismételte, amit itt közzé is teszek:

Hullámvasút Yokohamában

Pár napja ellátogattunk Yokohamába, hogy megnézzük Japán legmagasabb épületét, ami a Land Tower nevet viseli és 275 m magas.
Útban a torony felé azonban megálltunk egy hullámvasútnál, amiről csatolok is egy képet és egy rövidke videót a "legkeményebb" szakaszról.

Az emberi találékonyság:

Nem tartozik Japánhoz, de tetszett:

Nagano.

Olimpia, 1998. Az embernek ez jut először eszébe, legyen az aktív sportszerető vagy csak lekvár TV néző. Tokió után - hát mit mondjak - csalódás. Nem csak mert japán léptékkel kis város (300.000 fő), hanem mert egész egyszerűen élettelen benyomást kelt az oda látogatóban. Mindössze 3 kellemes emlékkel gazdagodtam:

a) egy pöpec kis japán földön ülős ebéddel,



b) láttam a fullerénekért Nobel díjjal kitüntetett vegyészt,
c) egy szép buddhista templomot.

Elég is volt az egy nap, amit ott töltöttem. Tamás barátom konferenciára jött és ellátogattam hozzá.

A shinkansent is kipróbáltam, ami a japán "rakétavonat". 80 perc alatt "le is tudta" a 260 km-es távolságot, úgy, hogy közben 5 helyen megállt..




Naganoban az egyetlen igazi látványosság egy csodás buddhista templom, amit 2 órán át csodáltunk és fényképezgettünk. A képeim közt hamarosan látható lesz, addig néhány: